Tolle, lege!

A Guiness rekordok könyve 2010. márciusában adta át az elismerést Herbert és Zelmyra Fishernek, miszerint ők voltak a leghosszabb ideje házasok a Földön. Azóta Herbert Fisher eltávozott az élők sorából, de halála előtt nem sokkal ő és a felesége a twitteren (!) válaszoltak néhány párkapcsolati kérdésre. Az „interjú” idején Zelmyra 101, Herbert pedig 104 éves volt, a házasságuk pedig 85 éve tartott…

1. Van valami, amit másképp csinálnának több mint 80 év házasság után?
Nem, semmit sem változtatnánk. Nincs különösebb titka a házasságunknak, egyszerűen csak azt tettük, amire a másiknak illetve a családunknak szüksége volt.

2. Mi volt a legjobb házassági tanács, amit valaha kaptak?
Tiszteljük, támogassuk egymást, és mindig beszéljük meg a dolgokat. Legyünk hűségesek, őszinték és igazak egymáshoz. Szeressük egymást TELJES szívből.

3. Milyen volt ráébredni, hogy az egész életüket együtt fogják tölteni? Nem volt félelmetes a tudat?
Z: A kapcsolatunk minden nappal erősebb volt. A válás SOHASEM volt létező opció számunkra – még a gondolata sem.

4. Honnan tudták, hogy a párjuk az „igazi”?
Együtt nőttünk fel, és már a házasságunk előtt is a legjobb barátok voltunk. A barátság is életre szól – ahogyan a házasság is.

5. Mi lenne a tanácsuk egy olyan valakinek, aki szeretne hinni benne, hogy valahol még vár rá az „igazi”?
Zelmyra: Hát nekem ott volt egy saroknyira! Lehet, hogy nincs messze az illető, úgyhogy higgyen benne csak nyugodtan – ha majd találkozik vele, tudni fogja.

6. Mi a legfontosabb tulajdonsága egy jó házastársnak?
Zelmyra: Keményen dolgozik és gondoskodik a családjáról. Az 1920-as évek például kemények voltak, de Herbert mindig a legjobbat akarta a számunkra, és valahogy mindig gondoskodott rólunk. Egy nagyon jó emberhez mentem hozzá!

7. Mi a legjobb Valentin napi emlékük?
Zelmyra: A főzés minden nap az én reszortom volt. Egyszer Herbert hamarabb hazajött a munkából, és ő főzte meg a vacsorát! Nagyon jó szakács!

Herbert: Mondtam neki, hogy ma én főzök és ő csak pihenjen. Az a kifejezés, ami az arcán volt, és a vacsora utáni üres tányér mindent megért!

8. Nagyon fiatalon házasodtak. Miközben felnőttek, hogyan sikerült megőrizni a személyiségüket anélkül, hogy eltávolodtak volna egymástól?
„Aki együtt ülteti a magot és együtt arat, együtt fog ünnepelni is.” Önálló egyéniségek vagyunk, de együtt többre vagyunk képesek.

9. Mire a legjobb visszagondolni 85 év házasság után?
Azokra, akiket magunk mögött fogunk hagyni: 5 gyerekünkre, 10 unokánkra, 9 dédunokánkra és 1 ükunokánkra.

10. A kommunikáció idővel könnyebbé válik? Hogyan képesek türelmesek lenni egymáshoz?
A gyerekeink felnőttek, úgyhogy többet tudunk beszélgetni egymással. Élvezhetjük, ahogy a tornácon ülünk a hintaszékben. Együtt.

11. Hogyan birkóztak meg azzal, ha hosszabb ideig fizikailag távol kellett lenniük egymástól?
Herbert: Egyszer két hónapig voltunk távol, amikor Z az ötödik gyerekünkkel volt kórházban. Életem legnehezebb időszaka volt. Zelmyra anyukája segített a háztartással és a többi gyerekkel, különben megbolondultam volna.

12. A párkapcsolatuk egy rossz napja után mi a legfontosabb, amire emlékeztetni kell magunkat?
Hogy a házasság nem verseny – sosem kell feljegyezni az állást. Isten azért rakott minket egy csapatba, hogy közösen győzzünk.

13. Fontos a vitatkozás, a harc?
Fizikailag SOSEM! Egyet kell értenünk abban, hogy nem kell mindenben egyetértenünk, és azokért a dolgokért kell harcolni, amik tényleg fontosak. Meg kell tanulni meghajolni – de nem megtörni!

14. Mi az az egy dolog, ami közös Önökben, ami túlmutat minden máson?
Mind a ketten keresztények vagyunk, és hiszünk Istenben. A házasságunkat Isten előtt kötöttük. Minden nap imádkozunk egymással és egymásért.

forrás: http://lenyeg.blog.hu/2012/03/25/parkapcsolati_tanacsok_85_ev_hazassag_utan

http://concreteloop.com/2010/02/round-the-way-longest-married-couple-85-years-give-relationship-advice

Szerintem...

Talán ezt megéri átmásolni a miénkbe. Legyen szó blogról, vagy párkapcsolatról.

 Különleges helyzetben vagyok! Az embernek általában nem adatik meg, hogy pohárköszöntőt mondjanak Édesapjuk lagziján. Speciális helyzetemnek köszönhetően rettentően izgulok… és izgultam is!

Sokat gondolkoztam milyen közhelyet hozzak, mi lehet az a „bölcsesség”, ami méltó ahhoz, hogy a majd 20 évemmel kioktassam a csaknem 100 éves fejeteket. Könyveket nyitogattam, rágúgliztam mi is a helyes eljárás ilyenkor, de ilyen speciális esetre nem találtam semmit.

Végül úgy döntöttem, hogy a jól bevált recept szerint Gyökössy Bandi bácsi egy gondolatát hoznám. Szerinte minden kapcsolat lényege az, hogy Istenhez közelebb jutassuk egymást. És emiatt zseniális intézmény a házasság, hiszen arra kötünk szerződést, hogy a másikat az üdvösségre bejuttassuk. Nekem személy szerint jobban tetszik úgy, hogy berugdossuk. Vagyis csak azt kérem Nektek, hogy ha közös életetek során egy erős rúgást éreztek mondjuk a vesétek, májatok, netalántán a szívetek táján, gondoljatok arra, hogy mindegy milyen indíttatásból, félreértésből fakad is a rúgás – Newtonnak és elsősorban a Jóistennek hála – lehet, hogy pont ez visz közelebb az üdvösséghez. Sok boldogságot!

Szerintem... 

Azt hittem, nem tudok ennyire meghatódni.

A mai társadalom a tudásra és a hatalomra épül. Emiatt nem tudunk mit kezdeni az esélytelenekkel. Hajt a sikerre való törekvés és az elbukástól való félelem. Nem tudjuk elviselni, hogy környezetünkben való jelenlétük felhívja a figyelmünket, hogy mi is lehetnénk a helyükben. Félünk, hogy ha nem sikertelenek lennénk, senki nem szeretne - ahogy a tékozló fiút is elhagyták "cimborái", mikor elfogyott a pénze. Ezért olyan fontos nekünk, hogy ne csak azért szeressenek, amit elértünk, amit tudunk, amit megszereztünk, hanem azért, mert vagyunk, és arra vágyunk, hogy csak így, semmit se téve, feltétel nélkül szeressenek. Csakhogy sajnos ezt a feltétel nélküli szeretetet sokszor mi se tudjuk megadni bárkinek. Aki több ilyen elfogadó szeretetet kapott, az többet és könnyebben tud adni. Aki nem, annak ki lehet ebből gyógyulni!

Ne rejtsük el magunkat, próbáljunk önmagunk lenni, hisz itt a földön is van olyan aki képes így szeretni, elvégre erről szól a szerelem. Ráadásul szerencsénkre van még Valaki, aki bármikor megtudja adni nekünk ezt szeretetet, amire annyira vágyunk.

Szerintem...

"Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, mert Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél, minden ő általa lett, s nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogta föl... Az Ige testté lett, és köztünk élt. "  Jézus az ige, vagyis a mondanivaló, mindaz, amit Isten közölni akar magából. Ő odaajándékozza magát nekünk, ahogyan mi éltünk célja is ez a fajta önátadás. És ez az Ige lett testé, azaz Jézus vállalt mindent, ami az emberi léttel jár. Ez nagyon komoly dolog, hiszen ez felemeli és méltóságot ad ember-létünknek, életünknek, és annak minden apró részletének is. Ez azt üzeni nekünk, hogy nem lehet az életünknek olyan mozzanata, részlete, ami Istenhez nem kapcsolódik. Érdemes elgondolkozni, hogy melyik részünket nem merjük megosztani Istennel, mit nem merünk belevonni a Vele való barátságunkba! Hiszen Isten emberré vált, így semmi nem idegen tőle, ami emberi. Például amikor hetvennel hasítasz lefelé a sípályán, az is egy-fajta Isten-élmény, Isten örömének egy szeletét tapasztalod meg.

Szerintem... 

 Szerintem... 

  Mindannyiunkban közös témát, kérdést érintenék. Mindannyiunkban élnek, mozgolódnak vágyak, és ezek között van néhány közös is. Az ilyen 'alapvető' vágyaink elsősorban a szeretet-éhségünkhöz kapcsolódnak. Elsőként arra vágyunk nagyon, hogy szeretve, elfogadva legyünk, illetve arra is, hogy mi szeretni tudjunk, (habár ez napjaink társadalmában mintha kissé el lenne nyomva, ezért kell hangsúlyozni ezt.) Nagyon fontos még az, hogy önmagunkat szeressük, és értékesnek tudhassuk. Enélkül az előbbi kettő sem tud teljesen megvalósulni. Ezenkívül még a történelem kezdete óta felfedezhető az emberben a transztendencia utáni vágy, és végül a valahová, közösségbe tartozás vágya, hogy legyen egy csoport, ami körülvesz, gondoskodik elfogad. Ez az amiben a legprofibb napunk embere, mindenáron politikai, felekezeti, stílusbeli, öltözködésbeli, anyagi helyzetet jellemző csoportokba sorolja magát, hogy a jól kiépített szerinte "identitásnak" nevezett valamije jól érezze magát, és ő definiálva legyen. Csak azt nem veszi észre, hogy az érem két oldalú, és nem csak kapni kell egy csoporttól, hanem elsősorban bele kell adni, hisz a közösség már a feléd való nyitással, bizalommal is sokat adott.
Ha már itt tartunk, a vágyak kapcsán elkerülhetetlen, hogy a csalódásainkról is szó legyen. A csalódásainkról, amelyek a vágyakkal szemben nem sarkallanak, erőt adnak, hanem inkább lehúznak általában minket küzdelmeink közben. A csalódásaink kapcsán egy űr keletkezik bennünk, ami előtérbe hoz mélyebb dolgokat. Ezt az űrt csak az élet pozitív értékei, mint a szeretet és végső soron Isten tölthet be. Viszont ha mi akarjuk ezen értékek kizárásával silány módon betölteni ezt az űrt, ebből káros szenvedélyek, függőség alakulhat ki. (Emiatt, hogy mindkettő a csalódásaink által létrehozott űrt képes betölteni, szoktam mondogatni, hogy Isten is függőség, csak nagyon nehéz Róla leszokni.) 
És ha már úgyis advent van, elmondanám, hogy a böjt és a lemondás is többek között ezért nagyszerű intézmény, mert ha valami felületesebb, esetleg időigényes dolgot megvonunk magunktól, akkor ez az önmegtagadás, nélkülözés rá tud világítani arra a kérdésre, hogy mitől, kitől várom én a vágyaim beteljesülését és mik is az én igazi vágyaim. Ez a lelkület teszi értékessé az amúgy felesleges lemondást.  Adventben különösen is jó ilyen realitással feltenni magunknak ezeket a kérdéseket, szembenézni, számot vetni dolgainkkal, függőségeinkkel, vágyainkkal, és a lényegre fektetni a hangsúlyt.

Szerintem...
 

November van. A halottainkra emlékezünk és ez így helyes. Számomra ez mindig vet fel néhány kérdést. A leginkább ilyenkor jobban hajlamos vagyok azon elmélkedni, gondolkodni, hogy is van a halál után. Hogy lehet az, hogy Isten végtelenül szeret minket, megbocsájt nekünk, és mégis létezik pokol, vannak akik odakerülnek? Szerintem Isten látta, hogy jó, amilyennek az embert teremtette, és mivel a szabad akaratot is teremtett az embernek, így az is jó. És emiatt a halálunk után is fenntartja a lehetőséget, hogy a Vele való találkozáskor azt mondjuk: "Nem kellettél, Isten eddig se, ezután se fogsz." Így képesek vagyunk magunkat lökni a szeretet nélküli létbe ahelyett, hogy egy olyan helyen lennénk, amit egy nálunk sokkal nagyobb fantáziával rendelkező Lény tökéletesnek képzelt el és minden várakozásunkat felül múlja! Viszont egy ennyire tökéletes helyre csak akkor juthatunk el, ha már bennünk sincs hiba, hisz ha bűnösen lépnénk be, miattunk csorbát szenvedne a hely tökéletessége. Így azokat a hibáinkat amiket földi pályánk során nem sikerült leküzdeni a tisztító helyen kell. És itt jön a képbe a mi szerepünk, akik még ezt a csodás bolygót boldogítjuk. Azért imádkozunk szeretett halottainkért, mert tudjuk, hogy egy-egy jellemhibát - például nekem hirtelenharagúságot - oly nehéz leküzdenünk magunkban, és ez ott sem lehet könnyebb, és imánkkal szeretetünket és mellettükállásunkat fejezzük ki, elhunyt szeretteink felé.

Szerintem... 

Iránytű. Olyan valami, amely az én világomban azt mutatja meg, hogy merre van dél és merre van észak, nem pedig azt, hogy merre kell menni, és főleg nem a Te világodban. De nekem fontos, sokszor nyújt segítséget, amikor ingoványos talajra érkezek, hiszen az ember csak akkor veszi elő az iránytűt, amikor szüksége van rá, elbizonytalanodik. Egyéb esetben csak összezavar.
Az irány megvan már a cél felé, de toronyiránt lehetetlen közlekedni. Oda vezető útból meg sokféle van, de hidd el nekem, egyik se könnyű, viszont van egy út ami neked tökéletes, és az senki más útjával nem egyezik 100%-ig. De ami összekapcsol minket az a tű. A tű, amellyel hiányosságainkat befoltozhatjuk, és a tű, amellyel a teve próbálkozik, hiszen a mennybe való bejutás kitartó próbálkozások eredménye, és nem könnyű dolog se a gazdag embernek, se a szegénynek.

Szerintem...